A közösségi szellem mifelén néha csak úgy kibukik az emberekből. Ezt legjobban a szelektív hulladékgyűjtő és a fűnyírás hozza ki. Hogy hogyan? Nem egyszerű, de elmondom.
Kertvárosban, utcasarkon lakunk, ráadásul füves az udvar. Mindehhez van egy benzinmotoros és két elektromos fűnyíró. Az elektromoshoz nincs elegendően hosszú hosszabbító, ráadásul a ház előtt, a meggyfák közt nagy élmény vele füvet nyírni (volt, hogy húszperces fűnyírás után egy órán át bogozgattam a vezetéket). Így marad az egy szem benzines, vagyis egyedül nyírom a füvet, segítségre nem számíthatok. Ezért aztán a kapun kívüli részre nem mindig jut időm, de azt egy darabig rendszeresen lenyírták a közmunkások. Aztán mikor egyszer nem tették ezt meg, nem voltam teljesen tisztában azzal, hogy miért. A munkás nem tudta. A művezető tudta, de az épp a kocsmában volt. Mikor visszaért, elmagyarázta, hogy azért csak az árokpart külső oldalát nyírják, mert az közterület, a többi meg magánterület. Merthogy a jogszabályban az van, hogy a ház előtti terület félig köz- félig magánterületnek minősül.
Eddig világos. Mondjuk messze nem a felét nyírják le, de legalább van magyarázat. Azonban ekkor feltettem neki egy kérdést, ami már magas volt: ha a terület fele magánterület, akkor hogyan lehet, hogy tavalyelőtt ősszel csak úgy, minden megkérdezés nélkül építettek a kerítésünktől mintegy fél méterre egy szelektív hulladékgyűjtőt? Abból ugyanis csak annyit vettük észre, hogy elkezdtek ásni, majd betonozni, építettek egy korlátot (még ekkor sem tudtam, minek oda buszmegálló), majd hoztak négy színes konténert, ráírva, melyikbe mit kell dobni. Ez szinte teljes egészében a művezető által magánterületnek minősített, kerítéshez közelebbi térfélben helyezkedett el, tehát ha nem is kér engedélyt a ZHK, akkor is legalább szólhattak volna, hogy itt lesz valami. A művezető nem tudott válaszolni, viszont a munkások onnantól kezdve rendszeresen lenyírták a füvet.
Ez így jól is volt, ők nyírták kinn, én benn. Csakhogy idén tavasszal hiába vártam őket és a vállról indítható fűnyíróikat. Nem jöttek. A fű pedig csak nőtt, nőtt (olyan az) és egy idő után már kezdett esőerdőhőz hasonlítani a ház előtti rész. Nosza, nekiestem a fűnyíróval, elkezdtem nyírni. Nem volt egyszerű, átkozódtam is, miért nem kezdtem hozzá hamarabb, mikor még nem volt ekkora a fű. De a lényeg az volt, hogy lenyírtam. Lett egy kulturált pakolóhely a hulladéksziget mellett, így autóval sem kellett az úton állni azoknak, akik hozták a szemetet. Na de a nyírás nem lett tökéletes. Mivel még mindig nem érdekelnek a Pr***iker legújabb ötletei, ezért egy régi, oldalkidobós fűnyíróval dolgoztam, aminek a kidobó felőli oldalával lehet jobban megközelíteni a szegélyeket. Tehát a konténerek alatti betonalapzatot beterítette a fű. A konténerek körülötti kerítés tövében pedig megmaradt a fél méternél is magasabb fű, mert ahhoz nem fértem hozzá a fűnyíróval. Mindegy, végeztem, betoltam a fűnyírót és hoztam kifelé a seprőt.
Eközben jött egy kedves szomszéd és megkérezte:
- Kész is van?
- Kész.
- Ez magának munka? Hogy néz ez ki?
- Így tudtam levágni.
- Hát de én így hogy hozzam ide a szemetet? Bokáig járok a fűben a kukák között!
- Hozok ki még egy seprőt, ha nem tetszik, segíthet elseperni! Sőt, ha a szegély sem tetszik, szolgálhatok sarlóval is!
A válasz az volt, amire számítottam.
- Hogy képzeli? Hát már csak nem én fogok seperni és sarlózni más portája előtt! Ezt igenis magának kötelessége rendbetenni!
- Igen? Szóval ha az én portám előtt van, akkor az én dolgom? Akkor maga mégis hogyan képzeli, hogy ideszemetel az én portám elé? Ha fűnyíráskor az enyém, akkor szemétlerakáskor is igényt tartok rá!
- Hát de azt nem lehet! Ez közösségi hely!
Igen, kimondta. Közösségi hely. Neki, mikor használni kell és mellé kell önteni a szemetet, arrébb kell gurítani a kukát, neki kell támasztani a biciklit a kerítésnek és leverni a lazúrt, valamint mikor a szél által széthordott műanyagzacskót nem kell összeszedni és mégis beletenni a kukába, közösségi hely. De nekem, mikor el kell takarítanom a mocskot utána, magánterület. De jó is lehet ennyire okosnak lenni!
