Először volt ugye az alaphelyzet, hogy falusi vagyok, mert falun lakom, van nagy kertünk, járok a szőlőbe hétvégente, hamarabb fogtam a kezembe kapát, mint számítógép egerét. Ennélfogva a városi embereket utálom, mert lusta, bunkó, tahó népség. Aztán beköltöztem a városban (Szerencs tizenegypárezer fős, nem éppen metropolisz), onnantól kezdve a városi embert is kezdtem emberszámba venni, de nem volt szimpatikus. Most meg Miskolcra járok egyetemre, félig nagyvárosi vagyok, így eszembe jutott, hogy meg kellene változtatnom a városiakról alkotott nem túl jó véleményemet, úgy mégiscsak szebb lenne a város.
Egyik nem túl sietős csütörtök délután (még vizsgaidőszak volt, újabban nincs órám csütörtökön) villamossal tartottam a Tiszai felé, mikor a kellően leharcolt Tatra 2-ben megláttam egy felpöndörödött szélű matricát, ami a helyes utazás módjára oktatta a népet. Szerepelt rajta az alábbi pont:
"Adjuk át ülőhelyünket az időseknek, betegeknek, kisgyermekkel utazóknak és a kismamáknak"
Jó ötlet. A matrica nélkül is szoktam alkalmazni. 20-25 perc állástól semmi bajom sem lesz, hacsak nem fogok ki valami kisebbségi komplexusban szenvedő sofőrt, akinek csajozós trükkök bemutatásához csak Ikarus/Rába/MAN/Neoplan jutott, a nyugdíjasnak pedig pedig lehet, hogy a házához vezető utolsó 100 métert fogja jelenteni az, hogy pihentetheti a lábait. Azonban ok nélkül nem szoktam felállni. Ha van ülőhely, ráadásul nem akadályozom a megközelítést és még az ajtóhoz is közelebb van, mint az én helyem, megengedek magamnak egy kis kényelmet. Így eshetett meg, hogy egy piros SGP villamoson leültem az ajtóval majdnem szemben. Előttem egy hely, mögöttem kettő, békésen nézegettem az igényes belső teret (a gyári kialakítása igényes, nem az utazóközönség által kialakított jelenlegi állapota). Jött egy nyugdíjas, különösebb nehézség nélkül felszállt, letette a műbőr bevásárlószatyrát a mögöttem levő két üres hely egyikére és megállt mellettem. Értettem a célzást, de nem álltam fel. Egy később felszálló ismerősével hátrébb fáradva ki is tárgyalták "a mai ifjúságot". Később, mikor már csak egy hely volt, a következő nyugdíjas is a szatyrát tette oda, ő maga pedig jajveszékelt egy sort, hogy mennyire fáj a lába. Nem értem...
Apropó hátrébb fáradás: egy tipikus miskolci jelenetet fogok most leírni. Reggel 7:20-7:25, Szemere utca, áll a nép a buszmegállóban, bejön a 22-es busz. Az 1-es ajtónál a lépcső tele, a 2-esnél már csak ott van hely, a sofőr meg elsőajtózik. Természetes szelekció: aki nem elég ügyes, erős, rátermett, nem fog felszállni, nem jut ki az egyetemre, nem lesz diplomája és éhenhal, nem lesznek hasonlóan szerencsétlen gyerekei. Mondjuk ott állva nem ez szokott eszembe jutni. Egyébként az elsőajtózás csak ilyenkor divat, az este 8-kor négy fővel elinduló 31-esre például az összes ajtón fel lehet szállni. Ha valaki érti, nyugodtan megmondhatja, miért.
Na de tényleg ennyire rossz lenne az MVK helyzete? Tényleg ilyen tömöttek lennének a járatok? Nem. A csukló mögött ülőhely is van, csak a kedves miskolci városlakók nem méltóztatnak hátrafáradni. Hogy csuklóallergiájuk van-e, esetleg a velük született hülyeség akadályozza meg őket ebben, nem tudom.
A természetes hülyeség máshol is megjelenik: a kárpitosüzletet kerestem jó egy hónapja, mikor is az utca emberének segítségére szorultam, mert elfelejtettem, melyik tömbben van. Aki kicsit is gyakorlott, tudja, kit kell megkérdezni: az iskolatáskás gyereket, mert az biztosan oda jár, vagy a nyugdíjast, mert az úgysem megy messzire a lakhelyétől. Láttam is két nyugdíjast, beszélgettek. Mindkettőn posztócipő (bokáig ért a hó egyébként, tehát 10-15 perc alatt garantált a láb lefagyása), kezükben hálós bevásárlószatyor, rajtuk vékony kínai dzseki. Ráadásul ha beszélgetnek, mindkettő itt lakhat. Odamentem, illedelmesen köszöntem, kérdeztem...
Szerintem kitaláljátok a választ. "Nem tudjuk, aranyoskám, nem vagyunk idevalósiak". Ez természetes. Felveszik a hőnemszigetelő posztócipőt, magukhoz vesznek egy hálós szatyrot, amiben alig van valami (az útra szükséges enni- és innivaló biztosan nem), felöltik a jéghideg kínai dzsekit és elmennek 100-150 km-re beszélgetni. Ráadásul nem a piacnál, a rendelőnél vagy bármi más, gyakran látogatott helyen, ahol két, az ország másik végében lakó ember találkozhat, hanem egy lakótelep közepén. Én meg higgyem el...
Ezek után döntöttem úgy, hogy inkább nem akarom magamat soha városinak hívni és mástól se nagyon szeretném eltűrni...
