Mint azt már egy régebbi bejegyzés címében írtam, van egy szólás, amelynek a vége a postásokat, a vasutasokat és a rendőröket említi meg, az elején meg van egy melléknév (na jó, három, de azok egy melléknév fokozott változatai). Ma ismét sikerült igazolnom, hogy ez tényleg így van, bár nem szolgált nagy örömömre a dolog.

Felébredtem, átöltöztem, aztán kimentem megnézni a postaládát. Benne a napi újság és egy értesítő, miszerint csomagot kaptam, de nem tudtam átvenni, ezért majd menjek be érte a postára. Nem értettem: hogy lehet, hogy észre sem vettem, hogy itt járt a csomagszállító autó? Ha valaki becsenget, hallom, mert a csengő a szomszéd szobában van. Ha dudál, azt is, mert bár elég messze van a szobám a bejárattól, a hang jól terjed errefelé - csendesebb estéken azt is meghallom, ha a tőlünk 3 háznyira, a szemben levő oldalon lakó Jani szomszéd a helyi vendéglátóipari egység napi sokadik meglátogatása után erősen küzd a kulcslyuk és a kapukulcs méretbeli különbségei miatt. Akkor hogy nem vettem észre, bármit is csinált a csomagszállító?

Míg ezen gondolkodtam, megláttam, hogy jön visszafelé. Kiszaladtam az útra, integettem, mint a bolond, nagy nehezen le is esett neki, mit akarok. Először jött valami hivatalos szöveggel, hogy ez már ismételt kiszállás, de meg tudtam győzni, hogy a világ egyszerűbb annál, mint ő gondolja. Mialatt aláírtam az átvételi elismervényt, megkérdeztem, hogy mégis hogyan jelzett, hogy megjött.

- Dudáltam, aztán mivel nem jött ki senki, megírtam a papírt és betettem a postaládába.

- Miért nem csengetett?

- Nem találtam a csengőt.

Megmutattam neki, hol van. A postaláda oldalára van felcsavarozva egy 3 centi átemérőjű, rikító vörös gomb...